Sokféleképpen meg lehetett már menteni a világot. Le kellett vágni démonokat, arkangyalokat, rosszmájú antihősöket, isteneket, a trónjukról letaszított uralkodókat, hadvezéreket, bánatos szerelmeseket, cédákat, a lelküket eladó kilátástalanokat. A Torchlight első és második részében a felsoroltakból szinte minddel találkozhattunk, az őket leverő kardot, baltát, varázsbotot, automatizált robotot viszont nem csupán a hősiesség hajtja.

Ha a szépen számba vesszük az utóbbi évek legintenzívebb nyitott világú FPS-eit, rögtön dilemmába esünk. Szépek voltak, emlékezetesek, de valami mindig hiányzott az üdvösséghez:  vagy a kimunkálatlanságon csúszott el a dolog, vagy a küldetések voltak unalmasak, netán az egész koncepció nem működött. Hiába hízelgő a határtalan szabadság gondolata, ingoványos talaj ez, amelyben nem egy fejlesztő merült el, s nem maradt utána csak kigúvadt szemű, felfúvódott hulla.

A mesterlövész az FPS műfaj legalattomosabb figurája, aki mélyen az ellenséges vonalak mögött mazsolázza ki az értékesebb célpontot, tehát jó esetben egyet lő, aztán odébbáll. Nyilván ez egy akciójátékban eladhatatlan cselekmény, de néhány hollywoodi motívummal feltupírozva (gondolok itt a Lopakodók című mozira) már fogyaszthatóvá válik, és az igény is csak egyre erősebb, hogy fejlövéseket lehessen leadni egy karosszék biztonságos fedezékéből. 

Egyből belevágunk a dolgok közepébe, hiszen körbepislogni sem lesz időnk -- a kötelező logók felvillanása után máris Chicago utcáin találjuk magunkat egy Ford Mustang Mach 1s volánja mögött, hogy felkeltsük a milliárdos Patrick Callahan figyelmét, aki éppen egy motorsport világliga felállításán töri a fejét. Megijedni nem kell, még akkor sem, ha azt sem tudjuk, hogy hol keressük a gázt és a féket a billentyűzeten.

Egy sorozat hatodik részénél történet szempontjából igen nehéz újat mutatni, és a Splinter Cell: Blacklist esetében a szokásosnál is jobban érződik, hogy az alkotók nem nagyon erőltették meg magukat. A sztori a már megszokott Tom Clancy kliséket vonultatja fel (persze a nevét kiárusító szerző közreműködése nélkül). 

Az NBA 2K14 hihetetlenül hangulatos, zenés montázzsal nyit, ami alatt rögtön megcsodálhatjuk a PlayStation 4-re és Xbox One-ra érkező változat brutális látványvilágát – hogy aztán annál nagyobbat koppanva érjünk talajt a kockafejű, elkent textúrák köntösében feszítő játékosok láttán. Hát igen, ami tavaly még megbocsátható volt, az mostanra teljesen nevetségessé vált.

Ennek a sportnak a legnagyobb ellensége a kiszámíthatóság, a konstans vízszintes vonalak a telemetriában, a monoton száguldás. Ez pedig, ha jobban belegondoltok, egy paradoxon. A legnagyobb nevek szinte mind ilyenek voltak. Prost, Schumacher, Lauda. A konstans kiszámíthatóság bajnokai. Még szerencse, hogy néha jön egy Senna, egy Hunt, pilóták, akik éreznek is valamit a szokatlan vibrációkon és alulkormányzottságon túl. Amennyire része a kiszámíthatóság az F1 sikerének, legalább annyira ellensége is.

Have only 5 minutes for a game? No problem! Book of Demons allows you to set the length of each quest, thanks to our Flexiscope™ system. It learns your way of playing and always gives you the best experience, making Book of Demons the first truly accessible hack & slash!

A sztori továbbgondolásával még várjunk, elvégre ott van nekünk a pontokra menü ügyességi próbatétel. Ha képességeink karbantartására várunk 10-20 perc erejéig, arra tökéletesen megfelel az első csomag. Csillogtathatjuk sunnyogási tudásunkat, célzó tehetségünket, gyorsaságunkat és némi gondolkodás is belefért a Dunwall City Trialsba. Alapesetben három csillagra teljesíthetjük a kategóriánkénti két-három kihívást, majd jön az Expert szint, ahol már igazán meg fogunk izzadni.

2009-ben a Rocksteady bebizonyította, hogy egy szuperhősös játék is lehet zseniális. Az Arkham Asylum meghódította a szakmát és a játékosokat, ráadásul a képében megszületett minden idők legjobb digitális képregény-adaptációja. Batman kalandja még az év játéka címet is elnyerte, a folytatással kapcsolatban pedig igen nagyok voltak az elvárásaink, de az Arkham City még így is gond nélkül megugrotta a képzeletbeli lécet.

A Call of Duty: Ghosts multiplayer oldali újdonságai közül kiemelkedik az Infinity Ward saját „zombimódja”, az Extinction, ahol nem élőholtakkal, hanem űrlényekkel kell harcolni. A pályák nyitottsága, az ellenfelek gyorsasága, a karakterek fejlesztése miatt érdekes és változatosez az opció. Bár a Call of Duty: Ghosts a lehető legtávolabb áll a forradalomtól, és nem több annál, mint ami eddig is volt: egy ritka tartalmas, roppant élvezetes multiplayer shooter.

Habár a The Two Thrones a személyes kedvencem a szériában, a legtöbben talán mégis a nagyon erős hangulatú, s kifejezetten sötét Warrior Withint tartották a trilógia legjobbjának, és a Sands of Time-ot a leghangulatosabbnak. Talán éppen ezért a Ubisoft az utóbbi két játék közé helyezte a Forgotten Sands történetét, ami így ötvözi a két rész erősségeit: az igazi keleties, herceges, varázslatos, kastélyos hangulatot a kissé sötétebbre forduló, keményebb történettel.