A játékmenet amúgy maradt annál a jól bevált zsánernél, amelyet már a Soldiers: Heroes of WWII óta görget maga előtt a fejlesztőcsapat. Elvileg ez egy valós idejű stratégia, gyakorlatilag meg csak egy nyúlfarknyi távolság választja el a szerepjátékoktól. A nyúlfarok mint mértékegység persze nem kifejezetten egzakt, de gondoljunk csak bele, a harcosoknak neve és beosztása van, ráadásul mindenki egyéni jártassági szintet képvisel bizonyos fegyverek kezelésében. A lőszerkészlettől a sisakig mindent a saját hátizsákjukban szállítanak, és magától értetődően markolják fel az elesettek fegyvereit, cuccait. A terepen fedezékek mögé terelhetők, no meg van Direct Control, azaz kurzorgombokkal mozgatható bármelyik egység, miközben pontszerűen célozhatunk az egérrel.

A nehézfegyverek, járművek megszállhatók, lehet aknát telepíteni — a Claymore különösen hatékony e téren, és a C4 sem véletlenül került a hátizsákokba. A vietnami oldalon egyébként a gerilla taktika lesz a nyerő, belopakodunk a vonalak mögé, aztán késsel, hangtompítós fegyverrel lezúzzuk a védelmet, és mindent felrobbantunk. A kooperatív mód (2-4 játékos) sok esetben megmenthet egy-egy húzósabb szituáció kikockázásától, például ha két rádióst vagy egymás látóterébe eső őröket kell szimultán megkéselni. A jenkiknél a siker titka az összehangolt támadás és a tűzerő koncentrálása, ez ugyancsak a jól eltalált kooperatív módban a könnyebb. Az élvezetet a borzasztó karakterhangok és a közepes minőségű zene ugyan nem támogatják, de hál’ istennek előbbiek ritkán szólalnak meg, utóbbi pedig simán kikapcsolható.

Telepited és Játszol!