Vannak olyan játéksorozatok, amiknek egy-egy új részéről már a bejelentésükkor tudja az ember, hogy a megjelenés után legalább egy hétig rabul ejtik majd a vásárlót. A Fallout, a Civilization, a frissebbek közül talán a Batman, és persze cikkünk apropója, a The Elder Scrolls (TES). A TES harmadik része, a Morrowind egy egész generáció elé állított követendő példát, de még a vegyes kritikával fogadott.

Lehetőségeink természetesen nem pusztán a 13 küldetést számláló kampányra érvényesülnek! Ezen felül bármikor újrajátszhatjuk a missziókat, sőt saját magunk is kreálhatunk a menü megfelelő pontjára kattintva! A legapróbb részletekig mindent beállíthatunk: ellenfeleink mennyiségét, nehézséget, feladatokat, bármit, ezen beállításokat elmenthetjük, hogy egy későbbi Gyors játékot választva, már könnyedén elérhetőek legyenek! 

A Driver San Francisco a harmadik rész cselekményei után veszi fel a fonalat, nevezetesen azután, hogy Charles Jericho lelőtte John Tanner nyomozót. Hősünk azonban nem halott, csupán kómában fekszik, a játék eseményei pedig az ő fejében játszódnak majd le -- azonban nem ez a játék egyetlen érdekessége, a szokatlan felállás ugyanis egy új játékmechanizmust hívott életre, melyet a fejlesztők Shift névre kereszteltek.

Az önmagát a független játékfejlesztés utolsó mentsváraként aposztrofáló Wideload célja, hogy kielégítse minden olyan játékos legvadabb álmát is, aki a jó játékokat nem a pénzhajhász öltönyösöktől várja. A csodabogarak kicsiny csapatát 2003-ban alapította a Bungie egyik atyja, Alexander Seropian. A jórészt ex-Bungie fejlesztőket és még néhány játékipari veteránt tömörítő chicagói stúdió első és eddig egyetlen fejlesztése a Stubbs.

A Legend a sorozat hetedik darabja, ám a legutolsó epizód, ami két éve látott napvilágot hű marad a széria leszállóágához: unalmas párbeszédekre helyezte a hangsúlyt, tetejébe csapnivaló irányítással borzolta a reménykedő rajongók idegeit. Az Angel of Darkness, mint az azt megelőző epizódok is tekintélyes bukást szenvedett el, mind a pénztáraknál, mind pedig a kritikusoknál is.

2000-ben megszületett minden idők egyik legjobb kalandjátéka, a The Longest Jorney. A Dreamfall ennek folytatása; nem kapaszkodik fel az
előd szinjére, de hangulatával ismét elvarázsol.
Az első részben egy fiatal lány, April Ryan felfedezi, hogy a Földnek (más néven: Starknak) egy más dimenzióban van egy mágikus ikertestvére, Arcadia. A két világ közötti egyensúly felbomlik, April feladata ennek helyreállítása.
 

Vannak olyan játéksorozatok, amiknek egy-egy új részéről már a bejelentésükkor tudja az ember, hogy a megjelenés után legalább egy hétig rabul ejtik majd a vásárlót. A Fallout, a Civilization, a frissebbek közül talán a Batman, és persze cikkünk apropója, a The Elder Scrolls (TES). A TES harmadik része, a Morrowind egy egész generáció elé állított követendő példát, de még a vegyes kritikával fogadott.

Első ránézésre a Condemned akár a FEAR ikertestvérének is tűnhet; szembeötlőek a hasonlóságok, mégis két teljesen különböző hangulatú, stílusú játékról van szó. Nem mondanám, hogy ha tetszett a FEAR, automatikusan rajongani fogsz a Condemnedért is (és fordítva), mindenesetre egy biztos: a 18-as korhatár és a sűrű alsónemű-cserére ingerlő történet és környezet mindkettőben jelen van, a Condemnedben talán még kicsit erősebben is, mint a FEAR-ben.

Talán a túl kevés egységszámnak, a vérbeli RTS-fanok számára túlontúl leegyszerűsített játékmenet végett húztuk csöppet a szánkat, de a folytatás bejelentésével – tudva azt, hogy az új rész a hardcore stratégoszok kedvében fog járni – rögvest a fellegekbe emelkedett várakozási-faktorunk. Az EA Los Angeles-i fejlesztőrészlege talán a legnívósabb mindközül, a GYU játékokon kívül itt hegesztik a Medal of Honor, a James Bond és a C&C epizódokat is.