A második világháború már unalmas, a jövőt meghagyjuk a potensebb csapatnak, szóval nekünk valahol a kettő között kell lavíroznunk – micsoda őrült szerencse, hogy az emberiség nem az a békeszerető fajta, így a közbenső hatvan évben is karistolt pár olyan fura sztorit a nagy történelemkönyvbe, hogy a játékkészítők vakon szurkálva sem nyúlhatnak nagyon mellé. A hidegháború időszaka, azon belül a hatvanas évek pedig a tökéletes alapanyag, hiszen van egy halom konkrét történelmi esemény, ami önmagában kész a feldolgozásra, a közbeeső lukakat és foltokat pedig kitölthetjük az összeesküvés-elméletekre és a féligazságokra, illetve csak majdnem pontosan átvett tényekre épülő történésekkel. Kicsit nehéz lesz anélkül értékelnem a Black Ops történetét, hogy közben ne lőjem le Kenn... akarom mondani az összes poént (bár ez így, majdnem egy hónappal a megjelenés után már talán nem elvárás), így igyekszem nagy vonalakban összefoglalni azt, ami a végigjátszás után kavarog bennem.

Furcsa, de igaz: a Treyarch túlnőtte az Infinity Wardot, a Black Ops sztoriszála ugyanis akkor is életképes, ha kivesszük az átvezető fegyveres incidenseket. Már eleve a kezdő helyszín sem mindennapi, és bár ez a visszaemlékezős történetmesélés kicsit már viseltes eszköze a játékfejlesztésnek, azért még gond nélkül el tudunk merülni az eseményekben, ráadásul ez az érzés ezúttal ismét a játék végéig tart – sajnos pont ott azért elhasal a nagy akarás, hiszen megannyi jól kivitelezett csavar, pálfordulás és közepesen meghökkentő fejlemény után a végeredmény láttán nem a meglepett, hitetlenkedő nyögés szakad ki az emberből, hanem csak egy „na, gondoltam”. Szerencsére azonban ez az egy százalék mínusz nem tud elvenni a valóban változatos sztoriból, és ha kétszer nem is állunk majd neki, egyszer azért érdemes eljutni az utolsó küldetésig.

Mountolod - Telepited - Crackeled - Játszol!