Kiscsoportos fraglalkozás

Főleg ha sikerül felmarkolni hozzá a ritkább bónuszokat – egy-egy ilyen kombóval az egész csapaton végig tudunk söpörni. Vigyázó szemeinkkel a kéken derengő Q3 jelet érdemes elsősorban kutatni, hiszen egyrészt nekünk is ilyen kellemes derengést kölcsönöz, és nem mellesleg a sebzésünket is a négyszeresére emeli, igaz csak 30 másodpercre. Ha eközben véletlenül elhaláloznánk, akkor a testünk mellől bárki felveheti, de az időlimit onnan indul, ahonnan mi abbahagytuk – nincs is annál szebb, mint a két másodperces quad damage felé tartók kitartó rakétázása a cél előtt, és imádnivaló, ahogy tizedszerre is beveszi mindenki a csalit. A többi extra bővebb magyarázatot nem igényel: a regenerálódás, a láthatatlanság, a pálya egyik biztonságos pontjára teleportáló kütyü, vagy a vizitdíjat kiváltó adrenalinbomba mind-mind hasznosak lehetnek mindennapi fragmennyiségünk begyűjtéséhez. A többi, szokásos felszerelés a korábbi részekből megszokott: az armor shard 5 pontot ad páncélunkhoz, a sárga páncél 50-et, a piros 100-at, egészen 200-ig. Ha a páncélunk 100 fölé kerül, akkor szépen lassan elkezd lefelé kúszni 100-ig, és hasonló a helyzet az életerőnkkel is, bár azt lényegesen nehezebben tornázhatjuk a 100-as limit felé.

A pályák hangulatukban próbáltak visszatérni a Quake első részében megszokottakhoz. Gótikus csarnokok, kazamataszerű folyosók, groteszk démoni szájat formázó ajtók tömkelegével fogunk találkozni. Egyes pályákon élő és lüktető húsfonatok alatt harcolhatunk, míg másokon hatalmas démonnyelv végén csalogat minket az aréna egyetlen komolyabb páncélja. A helyszínek egy másik része talán kicsit lehangolóbb volt számomra, ezek ugyanis a nyílt űrben játszódnak, ahol a figyelmünket semmi nem veheti el a tényleg funkcionalista módon összerakott pályaelemekről. Nekem az előzőek után sivárnak hatottak, de ötletességben és tempóban talán mégis verték azokat. A pályatervezés mestermunka!